Nagybánhegyes Békés megye déli részén helyezkedik el, vasútja nincs. Megközelíthető műúton Magyarbánhegyes felől, valamint a Mezőkovácsházát és Kaszapert összekötő úton. A településen hozzávetőlegesen 1400 lakos él.
A községgel kapcsolatos legkorábbi adat egy 1241-ből való oklevél, mely Pereg néven tesz említést a környékről. A régi falu a török időkben pusztasággá vált, a törökdúlás mindent elpusztított, szétszórta és tönkretette a lakosságot. Hasonló sorsra jutott Nagybánhegyes másik őse is, mely 1510-ben Bánhegyes néven fordul elő, 1596-ban pusztulás áldozatává vált, és több mint két évszázadon át lakatlan pusztaság maradt.
A bánhegyesi pusztának sok tulajdonosa volt. 1730-ban az Estei család kihalása után kincstári tulajdonba kerül, az 1742. évi összeírás szerint Bánhegyes kincstári (kamarai) puszta, legelő és kaszáló. Később a területet a kincstár bérbeadta. Az első feljegyzett bérlői 1743-ban: Kurtne János, Orbán Demeter, Szakács Petka és Porosz Tódor. Az 1700-as évek végétől örmény származású marhatenyésztő nagybérlők gazdálkodnak a területen. A XIX. század elejétől egyre több a népesebb tanya, ahol zsellérek laknak. E területet 1839-ben a pécskai kincstári tiszttartó vette át, ahol a megmaradt adatok alapján már 120 lakost számláltak. A nagybérlők elsősorban állattenyésztéssel foglalkoztak, majd később áttértek a majorsági gazdálkodásra, ami maga után vonta a zsellérek, telepítését is. Később 1839-től a bánhegyesi pusztán kezdenek kialakulni az új kincstári telepítvényes dohánykertész községek: Tótbánhegyes és Magyarbánhegyes.
1841-től tótkomlósi, csabai de elsősorban nagylaki szlovák telepesek (bérlők) érkeztek a faluba. Ettől kezdve viseli a település a Tótbánhegyes nevet. Egy 1857. január 18-án felvett jegyzőkönyv alapján, amely az istentisztelet nyelvi vitáját hivatott eldönteni, a magyar nyelvűek száma 70, a szlovákok száma 540 volt. 1842-ben Bánhegyes már önálló, kamarai település. 1856-ban a császártól kaptak végleges engedélyt a további fennmaradására. A két testvér-település a nevét a középkori Bánhegyestől örökölte. A bán szót, Maróthy János macsói bántól kapta, aki 1420 körül bánsága területére, a kaszálóira illetve, Hegyesre telepített munkaerőt. 1875-ben a kincstár e területet elárverezte, ami Csernovicz Péter tulajdonába került. 1860-ban az egyház már szárazmalommal is rendelkezett, és gazdaságilag olyannyira megerősödött, hogy 1859-ben templomot akartak építeni, amely csak 1895-ben készült el. Ebben az időszakban Tótbánhegyes a környék legkisebb települése volt, mindössze három sor házzal. 1880-ban 1823 fő, 1890-ben 2676 fő lakta e területet. 1900-ban Tótbánhegyesnek már 3141 lakója volt. 1946-47-ben a falu szlovák lakosságának fele az anyaországba emigrált, helyükre a Benes-dekrétum következtében, politikai okokból kitelepített felvidéki magyar családok érkeztek. A település épületei (jelenlegi műemlékei), a tanyavilág, a földbirtokosok gazdasági épületei, kastélyai sértetlenül átvészelték a II. Világháborút, de az azt követő idegenelvű, rövidéletű, értelmetlen politikai terror hatalmas pusztítást végzett.
A község 1950-ig Csanád megyéhez tartozott, azóta Békés megye része. Az 1960-as, ’70-es években a falu infrastrukturális fejlődése látványosan felgyorsul: új iskola (1961), művelődési ház (1962), bekötőút (1964), új gyógyszertár (1966), tejüzem (1971), gabonaszárító (1974) és (a vertfal illetve vályogszerkezetű, komfort nélküli parasztházak helyén nagyon) sok modern családi ház épül.
A 70’-es évektől nyugat-európai viszonylatban is korszerűnek tekinthető új mezőgazdasági technológia (melegházas primőráru-termelés) kezd elterjedni a belterületi (1100 négyszögöles) telkeken, ami néhány évvel később már ipari léptékűvé válik. A falu jelenlegi lakóinak fő tevékenysége a gabona- és melegházas paprikatermesztés.
Nagybánhegyes az elsők között kapott a térségben gázt, telefont, modern óvodát, termálfürdőt, orvosi rendelőt.
Az út- és gázhálózat építése 1982-ben kezdődött meg a településen. Jelenleg a település valamennyi útja szilárd burkolattal van ellátva, ez a munka 1986-ban fejeződött be. A gázépítés szintén erre az időszakra tehető. A telefonépítés 1991-től 1993ig valósult meg, két ütemben. A vízműépítés 1993-ban fejeződött be.

Termelő szövetkezetek

A lakosságcsere, valamint a földosztás után a falu is a „szocialista fejlesztés” útjára lépett, 1949-ben megalakították a Zalka Máté termelőszövetkezetet, amelyben 1957-ben 168 kh-n 11 család dolgozott. A mezőgazdaság kollektivizálása az 1960-as évek elején fejeződött be. Ekkor 3 termelőszövetkezet - Zalka Máté, Kossuth, Aranykalász – 7360 kh-a (4235 ha-on) gazdálkodott, majd 1975-ben „Zalka Máté” termelőszövetkezet néven egyesült. A tsz végleges méretét 1981-ben érte el, amikor 8 km-re lévő kaszaperi „Lenin” termelőszövetkezettel egyesült (6450 ha).
A szövetkezet gazdálkodásának alapját képezte a növénytermesztés. A kedvező természeti adottságok lehetővé tették a magas színvonalú gabona-, és ipari növény termelést, a rendelkezésre álló munkaerő a jövedelmező, nagy munkaerő igényű vetőmag előállítást, eseteként gyógynövénytermesztést. A tsz másik lényeges, alaptevékenységi főágazata a meglévő, tradicionális gazdálkodási tevékenység folytatása, korszerű feltétele és követelmények mellett. Két hangsúlyos ágazatot alakítottak ki, sertéstenyésztés és tejelő szarvasmarha állomány lett a meghatározó profil.
A rendszerváltásig a lakosság 98 százaléka dolgozott a szövetkezetben, 1200 taggal

Tejüzem

Létesítésének egyik célja az volt, hogy a munkaképes korú fiatalok részére a mezőgazdasági tevékenységeken kívül állandó munkaalkalmat és kereseti lehetőséget biztosítson, másrészt Békés megye déli részének tej- és tejtermékekkel való ellátásának biztosítása. A beruházást 1970 január 29-én hagyták jóvá. A kivitelezés 1970-ben kezdődött még, és 1971 augusztus 20-án került sok a próbaüzemi termelésre. Az 1970-es évek közepén a kormány szarvasmarha programjának megfelelően a tejtermelés növekedett, ezért a tejüzem kapacitását a korábbi 20 000 liter/napi kapacitásból 50 000 liter/napi kapacitásra növelték az 1979 július 30-án befejezett beruházás eredményeképpen. A dolgozói létszám 1976-ban 65 fő volt, mely 1979 végére elérte a 100főt (gépkocsivezetők nélkül). A termékei nemcsak az országban, hanem külföldön is ismertté váltak. Például a híres Túró Rudi termék, vagy a kézzel gyártott paranyica sajtféleség. Az átalakulások után a szövetkezet helyét a Bánhegyes-Agro Kft. vette át. A tejüzem, a tulajdonváltásokat követően, a Friesland Hungary Zrt. 2007 szeptemberében zárta be az üzemet. Összesen 185-en váltak munkanélkülivé. A Friesland egy magyar befektetőcsoportnak adta el a nagybánhegyesi üzemet, amelyet a Cheese Hungary Kft. üzemeltet majd. A tervek szerint augusztus elsejével indul újra az üzem.