Nagybánhegyes Története - Levéltári annyag

Békés megye a dél-alföldi régióba illeszkedve folyók által szabdalt sík területen fekszik. E földrajzi adottság döntően határozta meg a terület lakóinak sorsát, hiszen ez kedvezett a mezőgazdaságnak, amely létfontosságú szerepet játszott és játszik ma is a lakosság életében. Ugyanakkor a középkorban létrejött megyei szervezet biztosított évszázadokon keresztül integrációs keretet az itt élőknek. A megye a középkori Magyarországon kialakult igazgatási egység. A Szent István korában létrejött királyi vármegyét a 13. század második felében a nemesi vármegye váltotta fel. A nemesi vármegye egyfelől területén élő nemesek önkormányzati szervezete, másfelől a királyi hatalom gyakorlásának helyi képviselője volt.
Békés megye a 13. század elején önállósult, majd a 14. század első felében a megyében is kialakult a nemesi vármegyei szervezet. Fontos mozzanat volt a gyulai uradalom létrejötte, amely 1403-ban Maróti János macsói bán birtokába került. A török megszállásig e két igazgatási és hatalmi centrum határozta meg a megye sorsát.
Gyula 1566-os ostroma után a meghódított területet a törökök ugyan beillesztették hatalmi rendszerükbe, de 1695-re a folyamatos háborúk következtében a megye szinte teljesen elnéptelenedett.
1720-ban Harruckern János György kapta meg a gyulai uradalmat a kincstártól, aki magyar, német és szlovák nemzetiségű jobbágyokat telepített birtokára. Ennek következtében, az újratelepülés során a megye soknemzetiségűvé vált, ez azonban nem vált folyamatos konfliktusforrássá, hanem az egymás mellett élő különböző etnikumok közös sorsa gondolkodásukat is hasonlóvá formálta, így a megye nemzetiségeire a békés egymás mellett élés volt mindig is a jellemző. Ugyanakkor a sokszínű nemzetiség vallási különbözőséggel is párosult. A különböző egyházaknak a közösségek formálásában, illetve kulturális téren jutott nagy szerep. Például az evangélikus lelkészek kiemelkedő iskolaszervező munkája igen jelentős kulturális hozadéka volt a kornak.
Az újratelepülés időszakában a megyei szervezet is újraalakult, az 1715. július 23-i alakuló közgyűléstől számíthatjuk a nemesi vármegye folyamatos működését. A közgyűlés, mint a nemesség politikai és önkormányzati szerve közigazgatási feladatai mellett bíráskodási funkcióival is bírt, illetve szabályrendeleteket alkotott, melyek az élet minden területén érintették.
A 18. századi regenerálódás következtében a megye lakóinak száma 1715-ről az 1780-as évekre kétezerről ötezerre nőtt. A lakosság gyarapodása, valamint a viszonylagos létbiztonság magában hordozta a további fejlődés lehetőségét. A 19. századot a megye szempontjából, az ország fejlettebb területeihez való felzárkózás koraként jellemezhetjük. 1830-as években a megyei nemesség a haladó szellemet képviselte, bár a szabadságharc elbukott ugyan, de az 1867-es kiegyezés után az élet minden területén komoly előrelépés történt. Az ekkoriban meginduló folyószabályozások, vasútépítések, illetve a kialakuló hitelélet inspirálóan hatottak a gazdaságra és a társadalomra egyaránt.
A háború, majd Trianon – mely következtében a megye az ország közepéről a keleti határszélre került – megakasztotta a kedvezőbb adottságú területek felé való integrációt. Ez a társadalmi, gazdasági törés igen nehéz helyzetbe hozta az itt élőket, a hatását sajnos még ma is érezzük.
Nagybánhegyes története a fentebb vázolt megyetörténethez hasonlóan alakult, azzal együtt, hogy a község Csanád megyéhez tartozott, s csak annak megszűnésekor 1950-ben a mezőkovácsházi járás községeivel együtt került Békés megyéhez.
A település nevét valószínűleg a már említett Maróti János macsói bánnak köszönheti, aki 1420 körül alapította. Nevét először, 1510-ben említik a Brandenburgi György őrgrófnak adományozott gyulai uradalom részeként. A török hódítás idején 1558-ban a török adószedő 64 házat írt össze a településen. A falut 1596-ban pusztították el teljesen törökök szolgálatában álló tatár csapatok.
A török kiűzése után a kincstár kezelésében lévő pusztán megjelentek a marháikkal gazdálkodó nagybérlők. 1839-ben 120 lakost írtak össze a bánhegyesi pusztán. A községet 1842-ben nagylaki szlovák evangélikusokkal telepítette a kamara, ahol ezután kötelező nagyságrendben dohányt termeltek. 1856-ban Tótkomlósról, Nagylakról és Békéscsabáról érkeztek újabb lakosok. Az alakuló település arculatát döntően meghatározta telepítvényes jellege, illetve a túlnyomó részt szlovák anyanyelvű lakossága. A községet 1861-től Tótbánhegyesnek nevezték, a Nagybánhegyes nevet 1898-ban kapta. Az evangélikus egyházközség 1856-ban alakult, első lelkésze 1902-ig ifj. Kutlik János volt.
A 20. század első felében rögzült a szociálisan hátrányos birtokstruktúra, 1935-ben a nagybánhegyesi határ több mint fele paraszti törpebirtokosok tulajdonában volt, az életképes középbirtokok száma meglehetősen kevés volt. A mai községterület népessége 1941-ben volt a legmagasabb 3743 fő.
Az 1946-ban megkötött lakosságcsere-egyezmény következtében 1947-ben a község szlovák lakosságának mintegy kétharmada saját elhatározásából Csehszlovákiába költözött. Helyükre a szlovákiai Vágfarkasdról telepítettek katolikus és református magyarokat. A kitelepítés, valamint a háború következtében a község lakossága 1949-re 2570 főre, mintegy 31%-al csökkent.
Nagybánhegyes példája mutatja, hogy a nagypolitika által okozott sebek, egymás iránti megértéssel, összefogással gyógyíthatók